Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A közszereplõk személyiségvédelme a bírói gyakorlatban Dr. Sarkady Ildikó, mediakutato.hu, 2006. õsz. Részlet a tanulmányból A jelen tanulmány a sérelmet szenvedett magánszemély különbözõ „minõségének”, így „normál” állampolgári, valamint közszereplõi – politikai, illetõleg közéleti – mivoltának bírói megítélésével foglalkozik, és jogesetek elemzésével kíván rámutatni arra, hogy a törvény elõtti egyenlõség nem jelenthet és nem is jelent egyenlõ esélyt a tárgyalóteremben. Elõszó A személyiségjogi védelem és jogi eszközei a hatályos Polgári Törvénykönyv szerint biztosítottak. A törvény1 értelmében a személyhez fuzõdõ jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani, e jogok a törvény védelme alatt állnak. Ezzel a rendelkezéssel a polgári jog védelmet kíván nyújtani a személyiség megsértésének mindenféle megnyilvánulásával szemben, ezen belül pedig a legjelentõsebb személyhez fûzõdõ jogokat a törvény külön is nevesíti. E körbe tartoznak – egyebek mellett – a becsület, az emberi méltóság, a jó hírnév védelme, a képmással és hangfelvétellel való visszaélés tilalma, a titok-, valamint adatvédelem szabályai. A személyiségjogi védelem alanyai a Polgári Törvénykönyv szerint mind magán- (természetes) személyek, mind – amennyiben a védelem jellege lehetõvé teszi (például imázsperek) – jogi személyek lehetnek.2 A polgári jogi szabályozás hosszú éveken keresztül – a törvény elõtti egyenlõség3 alkotmányos elve alapján – nem tett és jelenleg sem tesz különbséget a személyiségi jogában megsértett magánszemélyek között az általuk betöltött pozíció, hivatal, ismertség vagy más körülmény okán. Az elmúlt évtizedben azonban általánossá vált a különbözõ médiamegnyilatkozások és szerepkörök differenciált megjelenése. Mondhatni egyrészt, hogy a politika bevonult a bírósági tárgyalótermekbe, másrészt a média percenként „gyártja” a sztárokat, illetõleg tesz sztárrá olyan személyeket, akik az általuk felvállalt szerep, nyilatkozat, médiabeli megnyilvánulás kapcsán közvetve vagy közvetlenül befolyással, hatással vannak egy-egy gazdasági, társadalmi vagy politikai, kulturális helyzetre. Ennek megfelelõen az egyre több jogvitás ügy eredményeképpen szükséges lett a politikai közszereplés és a közéleti szereplés speciális jogi megítélése a hazai joggyakorlatban (is). A jogi szabályozás szerint akit személyhez fûzõdõ jogában megsértenek, személyesen jogosult és köteles ebbõl eredõ jogait érvényesíteni.4 Ennél több követelményt a jogalkotó a jogérvényesítõvel szemben nem támaszt. A jelen tanulmány a sérelmet szenvedett magánszemély különbözõ „minõségének”, így „normál” állampolgári, valamint közszereplõi – politikai, illetõleg közéleti – mivoltának bírói megítélésével foglalkozik, és jogesetek elemzésével kíván rámutatni arra, hogy a törvény elõtti egyenlõség nem jelenthet és nem is jelent egyenlõ esélyt a tárgyalóteremben. Közszereplõi „minõség” Közvetlen hazai törvényi és nemzetközi jogi szabályozás hiányában a bíróságokra várt az a feladat, hogy az ítélkezési gyakorlatban valamilyen módon különbséget tegyenek a személyiségi jogukban megsértett magánszemélyek között, nevezetesen határozataikban értékeljék a magánszemélyek különbözõ minõségben ért sérelmeit. A közszereplõ, ezen belül is a politikai közszereplõ fogalmával az Alkotmánybíróság elõször a 36/1994. (VI. 24.) AB-határozatában foglalkozik. E határozat alkotmányos követelményeket fogalmaz meg a közhatalmat gyakorló személyek és a politikai közszereplõk egyéni becsületének büntetõjogi védelme és a közügyek nyilvánosságának kérdésében. A határozat szerint közszereplésnek minõsül az a megnyilvánulás, amely a szûkebb vagy a tágabb társadalom életét, a helyi vagy az országos viszonyok alakulását befolyásolja. Ezt megelõzõen a hazai jogirodalomban csak elvétve találunk közszereplõre vonatkozó meghatározást.5 Az alkotmánybírósági határozat szerint a hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplõ politikus becsületének csorbítására alkalmas, e minõségére tekintettel tett, értékítéletet kifejezõ véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethetõ; e személyek védelme nem ellentétes az alkotmánnyal. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog által védett, alkotmányosan nem büntethetõ véleménynyilvánítás köre azonban a közhatalmat gyakorló személyekkel szemben, valamint a közszereplõ politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyek esetében. Az alkotmánybírósági határozat – utalva a Büntetõ Törvénykönyv rendelkezéseire – tételesen felsorolja a hivatalos személyek körét, azonosítva e személyeket a közhatalmat gyakorló, illetõleg közszereplõ politikusok személyével.6 Az Alkotmánybíróság büntetõjogi rendelkezéseken alapuló határozata, illetõleg annak szellemisége az elmúlt években megjelent a polgári bíróság joggyakorlatában, a büntetõjogi határozat mintegy „átszivárgott” a polgárjogi ítélkezésbe, a személyhez fûzõdõ jogok megsértése miatt indult peres eljárásokba. Ennek oka nyilvánvalóan a közszereplõ fogalmának teljes hiánya a magyar törvényekben és az alacsonyabb rendû jogszabályokban. A politikai közszereplõi mivolt személyhez fûzõdõ jogok védelméhez kapcsolódó meghatározásának hiánya miatt az egyedüli reguláris támpont az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról szóló 2003. évi III. törvény (a továbbiakban: ügynöktörvény). Ennek alapján közszereplõnek minõsül az a személy, „aki közhatalmat gyakorol, gyakorolt vagy közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerûen alakítja vagy alakította”.7 Ez a törvényi megfogalmazás – e jogszabály szellemiségének megfelelõen a történelmi múlt feldolgozásának céljával – az adott közszereplõ valamennyi közhatalmi funkcióját figyelembe veszi, és kiterjeszti a jogszabály hatálybalépését megelõzõ idõszakban bármikor betöltött ilyen szerepkörre. A személyhez fûzõdõ jogok védelmével kapcsolatban azonban aggályos az a kialakulni látszó bírói gyakorlat, amely egyértelmû jogi szabályozás hiányában az ügynöktörvény szellemiségét közvetítõ meghatározásból indul ki és az AB-határozat szerint jelenleg politikai közszereplõnek minõsülõ személyek korábbi, a politikával és közélettel össze nem függõ üzleti vagy magánéletét is magasabb mércével méri. Teljes mértékben elfogadható, sõt kívánatos is, hogy a politikai közszereplõk e minõségük miatt fokozottabb bírálat elfogadására legyenek kötelesek. Nem következtethetünk ugyanakkor megfontolt bírói álláspontra abból a személyiségi jogi perekben alkalmazott bírói magyarázatból, amely szerint a politikai közszereplõ korábbi élete, annak bírói megítélése a jelenlegi közszereplõi mivolttal azonos, tehát magasabb elbírálás alá esik. Lényeges szempont a közszereplõi minõség alkotmánybírósági és ügynöktörvényi összevetésénél az, hogy az ügynöktörvény szerint a levéltár az érintett személyt megnyilatkoztatja a tekintetben, hogy közszereplõi minõségét elismeri-e, azaz az érintett maga dönt közszereplõségérõl.8 A büntetõ- és polgári perekben az alkotmánybírósági határozat expressis verbis felsorolást tartalmaz a politikai közszereplõ fogalmáról, így az nem az érintett döntési kompetenciája. Az alkotmánybírósági határozat alapján a közügyek nyilvános megvitatása terén a véleménynyilvánítási szabadság és ezen alapjogot a becsületvédelem büntetõjogi szabályaival vagy külön tényállásokkal korlátozó eszközrendszer viszonyát tekintve az európai demokratikus országok joggyakorlatának trendje egyértelmûen a büntetõjogi eszközök háttérbe szorulása és a véleménynyilvánítási szabadság felértékelõdésének irányába mutat. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozatai, amelyek az emberi jogok és az alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló Európai Egyezmény 10. cikkének megsértése tárgyában születtek, szintén nagymértékben hozzájárulnak a véleménynyilvánítási szabadság büntetõjogi korlátozásának szûkítéséhez. A Strasbourgi Bíróság gyakorlata szerint a véleménynyilvánítás lehetséges korlátozásait szûken kell értelmezni. A véleménynyilvánítási szabadság védelmét a politikai kérdések szabad megvitatásához fûzõdõ közérdekkel kell összemérni, így lehet határozni abban a kérdésben, hogy az adott korlátozás sérti-e az egyezményt vagy sem. A döntéshozatal során az Alkotmánybíróság alkalmazta a Strasbourgi Bíróság által a Sunday Times v. United Kingdom ügyben 1979-ben kialakított „szükségességi tesztet”. A teszt alapján azt kell vizsgálni, hogy a panasz tárgyát képezõ korlátozás szükséges-e egy demokratikus társadalomban, továbbá, hogy az alkalmazott korlátozás arányos-e az elérni kívánt jogos céllal. A Stasbourgi Bíróság meghatározó jelentõségû ítéleteket hozott a közszereplõkre vonatkozó véleménynyilvánítás korlátaival kapcsolatban, amelyeket az Alkotmánybíróság említett határozatának meghozatalánál is figyelembe vett. A Lingens v. Austria, a Castells v. Spain, az Oberschlick v. Austria és a Thorgeirson v. Iceland ügyekben kifejtett bírósági álláspont szerinta kritika megengedhetõségének határai tágabbak a kormányzat és a közhivatalnokok esetében, mint a többi politikus tekintetében, továbbá valamennyi közszereplõ esetében tágabbak, mint a magánszemélyek esetében, és a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása aránytalan, ha ezzel indokolatlanul gátat szab a kormányzat bírálatának. A kormánynak ugyanakkor önmegtartóztatást kell tanúsítania a büntetõ felelõsségre vonás igénybevételénél, különösen akkor, amikor a nem jogszerû támadás esetén más eszközök is a rendelkezésére állnak a megfelelõ válaszadáshoz. Amint már említettem, az elmúlt években a „politika bevonult a tárgyalótermekbe”. Jelentõsen megszaporodott ugyanis azon ügyek száma, amelyekben a közszereplõ politikusok az õket például parlamenti felszólalások vagy sajtótájékoztatók során ért igaztalan sérelmek miatt a bíróságon kerestek elégtételt. E korábbiakhoz képest megváltozott gyakorlat helyes vagy helytelen voltát nem vagyok hivatott értékelni. Mindenesetre az tény, hogy a Fõvárosi Bíróságon korábban a személyiségi jogi és szerzõi jogi polgárjogi ügyszakban ítélkezõ egyetlen bíró mellé az elmúlt három év alatt több ilyen területen járatos vagy éppen járatlan bíró került.9   Az alkotmánybírósági határozatban kifejtett álláspontból következik, hogy a véleménynyilvánítási és a sajtószabadság különleges védelmet élvez akkor, amikor a közügyeket és a közhatalom gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló személyek tevékenységét érinti. Kiemelkedõen fontos alkotmányos érdek az állami és a helyi önkormányzati feladatokat ellátó szervek és személyek tevékenységének nyilvános bírálhatósága, illetõleg az, hogy a polgárok bizonytalanság, megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben. A véleménynyilvánítás szabadsága általában mindenféle közlés szabadságát magában foglalja, azonban a határainak megállapításánál különbséget kell tenni értékítélet (vélemény) és tényközlés között. Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed, függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul.10 Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint fokozott alkotmányos védelmet élveznek az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha esetleg túlzók és felfokozottak. Ugyanakkor a Legfelsõbb Bíróság eseti döntésében kiemelte, hogy a vélemény, a bírálat, az értékítélet kifejezésmódjában nem lehet indokolatlanul sértõ, bántó, lealázó.11 Az, hogy a sérelmes közlés az adott esetben mennyire „fér bele” a véleményszabadság igen tág körébe, vagy éppen mennyiben lépi túl azt, mindig a konkrét jogvitás ügyben, a szövegkörnyezet ismeretében dönthetõ el.12  A tényállítások tekintetében a véleménynyilvánítási szabadság már nem feltétlen. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint e szabadság nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának, illetõleg foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tõle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de az elvárható gondosságot elmulasztotta. A hazai bírósági gyakorlat egységes és konzekvens a tekintetben, hogy a sajtótájékoztatókon a politikai közszereplõk által mondottak valóságtartalmát fokozottan vizsgálja. A demokráciában ugyanis az alkotmánybírósági határozat szerint a kormányzat cselekedetét vagy mulasztását nem csupán a törvényhozó és a bírói hatalom, hanem a sajtó és a közvélemény részérõl is alapos vizsgálatnak kell alávetni. A közszereplést vállaló személyeknek vállalniuk kell azt is, hogy mind a sajtó, mind a szélesebb közvélemény figyelemmel kíséri minden szavukat és cselekedetüket, így nagyobb türelmet kell tanúsítaniuk a kritikai megnyilvánulásokkal szemben. Az eljárások során a politikai közszereplõ felperes személyére vonatkozó közlés valóságtartalmának vizsgálatát megkönnyíti, ha nemcsak a sajtótájékoztató különbözõ sajtóorgánumokban megjelent interpretációi, a tudósítások állnak rendelkezésre, hanem a sajtótájékoztatóról készült videokazetta vagy akár csak annak szó szerint leírt szövege, és az a bíróságon bizonyítékként bemutatható.13 Az audiovizuális megjelenítés ugyanis nagymértékben megkönnyíti a bíróságnak annak eldöntését, hogy a jogsértõ milyen gesztusokkal, hanglejtéssel, illetõleg milyen stílusban nyilvánult meg, továbbá a sajtótájékoztató egyéb körülményei is felhasználhatók a felperes állításának bizonyítékaként.14  Az Alkotmánybíróság vonatkozó határozata rámutat arra is, hogy a szabad véleménynyilvánítás olyan alkotmányos alapjog, amely csak felelõsséggel gyakorolható, és a valótlan tények közlésének elkerülése érdekében bizonyos kötelezettségekkel jár a közvélemény alakításában hivatásszerûen részt vevõ személyek esetében. A bíróságok ezért szintén kiemelt jelentõséget tulajdonítanak annak, hogy – nem vitásan – a közvélemény formálására hatással lévõ politikusok a közszereplõi mivoltukat e felelõsséggel gyakorolják.15 Ennek megfelelõen tekintettel kell lenniük megnyilatkozásaik során az úgynevezett „befogadó közegre” is, nevezetesen arra, hogy közléseiket a sajtó, a hallgatóság, a nézõk miként érthették és miként értették. A véleménynyilvánítás szabadsága kiterjed a becsületsértésre alkalmas, valóságnak megfelelõ tények, információk közlésére is, amely szabadságnak külsõ korlátja az emberi méltóság, a becsület és a jó hírnév sérelme. Ezen alkotmányos alapjogok védelmében a büntetõjog eszközeinek alkalmazása szükségtelen és aránytalan a közhatalmat gyakorló intézmények és hivatalos személyek esetében. Az e minõségre tekintet nélkül tett kijelentések vonatkozásában ugyanolyan védelem illeti meg õket, mint a magánszemélyeket. Az Alkotmánybíróság álláspontja nem töretlen a közszereplõ politikusok korlátozottabb becsületvédelmét illetõen. A 33/1998. (VI. 25.) AB-határozatban a testület nem tekintette alkotmányellenesnek a Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának Szervezeti és Mûködési Szabályzatáról szóló önkormányzati rendeletnek azon rendelkezését, amely szerint: „A Közgyûlés bármely tagjának javaslatára vita nélküli minõsített többséggel hozott határozata alapján rendbírsággal sújthatja azt a tagját, aki a közgyûlési ülésen alaptalan, másokat sértõ, illetve a testülethez méltatlan, nem illõ kifejezést használ.” Az alkotmánybírósági határozat indoklása szerint határozott különbséget kell tenni a véleménynyilvánítás szabadsága és a véleménynyilvánítás megjelenítésének formája, módja között. Az utóbbira nézve az önkormányzatnak mint autonóm közösségnek jogában áll olyan (ön)korlátozó rendelkezéseket alkotni, amelyek garantálják a zavartalan mûködést. Az alkotmánybírák egyedül az alaptalan kifejezést semmisítették meg a normaszövegbõl, mert annak tartalmát kezelhetetlennek és értelmezhetetlennek ítélték. Az Alkotmánybíróság az 57/2001. (XII. 5.) AB-határozatban a Polgári Törvénykönyv azon módosítását tette alkotmányossági vizsgálat tárgyává, amely lehetõséget adott volna arra, hogy a sajtóban megjelent véleményekre az érintettek személyiségi jogaikra tekintettel reagáljanak. Az elfogadott, de ki nem hirdetett módosító javaslatot az Alkotmánybíróság részben alkotmányellenesnek találta. A 34/2004. (IX. 28.) AB-határozat tárgya az országgyûlési képviselõk jogállásáról szóló törvény azon rendelkezése volt, amely a képviselõknek a megbízatásuk gyakorlása során közölt tény vagy vélemény miatti felelõsségre vonás alóli mentessége körébõl kiveszi a rágalmazást és a becsületsértést. Az Alkotmánybíróság döntése szerint alkotmányos követelmény, hogy a képviselõi felelõsségmentesség kiterjedjen az országgyûlési képviselõnek a képviselõtársát, más közhatalmat gyakorló személyt vagy közszereplõ politikust érintõ, a közügyek megvitatásával kapcsolatos, értékítéletet kifejezõ véleménynyilvánítására. A rendelkezõ rész alapján a képviselõ nem vonható büntetõjogi felelõsségre az e minõségében az országgyûlés plénuma elõtt vagy bizottsági ülésen tett becsületsértõ kijelentése miatt, ha ennek sértettje egy másik országgyûlési képviselõ vagy közszereplõ politikus. Ez az alkotmánybírósági határozat elõre vetíti a politikai közszereplõ ilyen jellegû személyiségjogi pereinek sorsát, nevezetesen azt, hogy – amint azt láttuk az Alkotmánybíróság 36/1994. (VI. 24.) AB-határozata kapcsán – az alkotmánybírósági álláspont hosszabb távon érvényesülni fog a jogalkalmazó polgári bíróságok ítélkezési gyakorlatában is. A tanulmány teljes szövege itt olvasható Dr. Sarkady Ildikó A közszereplõk személyiségvédelme a bírói gyakorlatban, mediakutato.hu, 2006. õsz.